Ez csak egy szerep. Ez szerep? Csak szerep? Egy szerep?

Manapság az identitás körüli diskurzus rendkívüli népszerűségnek örvend.

Az identitás, vagy önmeghatározás nem függetleníthető a szerepektől - sőt, az identitás valójában pont a szerepeken keresztül formálódik és alakul ki. A legtöbbünk többféle társadalmi szerepben jelenik meg egyidejűleg (például munkahelyi és családi szerepek). Ezekről könnyű belátni, hogy hatással vannak a személyiségünkre.

De mi a helyzet azokkal, akiknek előadóként a hivatásuk önmagában egy helyett rengeteg különböző szerepet kínál?

Ezeket a kérdéseket vizsgáltam egy számomra rendkívül érdekes személyen keresztül. Ő Papito, cirkuszi előadó művész. Bohóc, de nem a szó hagyományos értelmében. Sokkal inkább a szerepek mestere.

Papito maga találja kis és alkotja meg a szerepeit - még a maszkokat és különféle kellékeket is maga készíti és festi, melyekhez szüksége van egy-egy karakter megtestesítéséhez.

"Micsoda kiváltság, ő valóban az lehet, aki csak lenni szeretne" - gondolhatnánk. Abba ugyanakkor ritkábban gondolunk bele, hogy mekkora önfeltárási munkát és önismeretet igényel az, hogy azok legyünk, akik csak lenni szeretnénk.

A maszk szimbolikája utalhat az eltakarás aktusára is, de épp úgy jelentheti valaminek a kifejezését és hangsúlyozását is. Egyúttal egy rendkívül fontos és nehéz döntést is magában hordoz - az arról történő döntést, hogy mit mutatunk meg.

Papito maszkjainak alapját a saját arcáról mintázza - ennek köszönhetően a lehető legközelebbi és elválaszthatatlan viszonyt teremti meg a karaktereivel már az alkotás első pillanatától kezdve.

Lehetséges egyáltalán elkerülni azt, hogy az eljátszott karakter összemosódjon az identitással, ha egyszer ennyire közvetlen a kapcsolat a kettő között? El lehet és el kell-e választani egymástól ezeket a szerepeket? Mi számít műalkotásnak és mi puszta önfeltárásnak? Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz?